Azt hiszem, abban minden teniszfanatikus és versenyző egyetért, hogy szeretett sportágunk rendkívüli időszakát éljük évek óta. Elfogultság nélkül állíthatjuk ugyanis, hogy napjainkban a tenisztörténelem legnagyobb játékosai közül hármat is figyelemmel kísérhetünk hétről hétre, versenyről versenyre, pontról pontra. Ez a helyzet végtelenül szerencséssé teszi a sportág rajongóit, nem mellesleg igen komoly mértékben járul hozzá a tenisz népszerűségéhez és a versenyeket, főként a Nagy Hármas által látogatott tornákat körülvevő rajongói "őrület" fokozódásához.

Teljesen egyedi és egyben lenyűgöző, ahogy Roger Federer, Rafael Nadal és Novak Djokovic évről évre képes a megújulásra, motivációjuk fenntartására és testi-lelki egyensúlyuk megőrzésére. Hisz ne feledjük: a nagy teniszsikerek eléréséhez nemcsak kiváló fizikai felkészülés és technikai képzettség, de egészen elképesztő szellemi munka és mentális frissesség is szükséges! Utóbbiak határozzák meg ugyanis, hogy a játékos a legkiélezettebb szituációkban is a megfelelő döntést tudja-e hozni a rendelkezésére álló néhány tizedmásodperc alatt. Márpedig ez a tényező különbözteti meg a klasszist a csupán jó teniszezőtől, hiszen a topjátékosok zöme legalább olyan ütésrepertoárral és izomzattal rendelkezik, mint a triumvirátus tagjai, eredményeik azonban mégis messze elmaradnak az említett három ikonétól.

Fentiek érzékeltetésére álljon itt néhány megdöbbentő adat:
- Amióta Federer, a trió legidősebb tagja megnyerte első Grand Slam trófeáját (2003, Wimbledon) 66 ilyen kaliberű tornát rendeztek. A Nagy Hármas ezek közül 55 versenyen diadalmaskodott: Federer 20, Nadal 19, Djokovic 16 trófeánál tart jelenleg. Ezzel a legnagyobb jelentőségű versenyek örökrangsorának dobogóját is ők foglalják el.
- Mindhárman teljesítették a Career Grand Slam-et, vagyis megnyerték mind a négy elit tornát legalább egyszer. Erre a teljesítményre mindössze nyolc játékos volt képes a sportág történetében, kortársaiknak pedig gyakorlatilag esélyük sem volt.
- Federer első ATP Finals győzelme (2003) óta tizenhatból tizenegyszer ők nyerték meg az év végi világbajnokságot. A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ezt a tornát Nadal még sosem tudta megnyerni, Federer hat, Djokovic pedig öt ilyen címmel büszkélkedhet.
- Toronymagasan vezetik az ATP 1000-es versenyek győzelmi örökranglistáját is: Nadal 35, Djokovic 33, míg Federer 28 Masters tornagyőzelemnél tart.
- Nagyon érdekes adat, hogy ezidáig mindhárman éppen ugyanannyi (54!) "nagy" tornát (Grand Slam, ATP Finals, ATP Masters) nyertek: Federer (20, 6, 28), Nadal (19, 0, 35), Djokovic (16, 5, 33).
- Amióta Federer először a világranglista élére került (2004. február 2.), tehát közel 16 éve, csupán 41 olyan hét akadt, amikor nem közülük került ki az aktuális világelső.

Szintén fantasztikus megtapasztalni, ahogy Federerék évről évre apró, de annál lényegesebb változtatásokat eszközölve emelnek játékuk színvonalán és egymást túllicitálva érik el hihetetlen eredményeiket, döntik meg egymás rekordjait. Erre a játék megváltozása, a fizikai tényezők előtérbe kerülése mellett a minden játékos pályafutását végigkísérő kisebb-nagyobb sérülések is rákényszerítik őket. Megdöbbentő volt látni például az előtte fél évet kihagyó Federert a 2017-es Australian Open döntőjében, amikor az ötödik játszmában minden idők egyik leglehengerlőbb fordítását produkálta, ráadásul éppen Nadal ellen. De említhetnénk Nadalt is, aki nagyjából 10 év és megannyi sérülés után, kilépett a salakspecialista skatulyából: mára sokszor még Federernél is nagyobb hatékonysággal szervál és röptézik kemény pályán is. Djokovic pedig nemcsak közel tökéletes, univerzális és szinte sebezhetetlen teniszezőként tűnt elő a két nagy előd árnyékából, de néhány éve ő mászott ki a legnagyobb motivációs szakadékból is, meg sem állva újra a világranglista éléig! Számtalan egyéb esetet is fel lehetne sorolni arra vonatkozóan, hogy milyen precíz finomhangolások voltak szükségesek a Nagy Hármas pályafutásának ilyetén alakulásához.

Összefoglalva az eddigieket: Federer, Nadal és Djokovic egyértelműen a tenisztörténelem legfontosabb ikonjai közé tartoznak. A tenisz kedvelőinek pedig igazi ÁLDÁS, hogy figyelemmel kísérhetik hármójuk rivalizálását, mely talán mindennél nagyobb mértékben járult hozzá sportágunk fejlődéséhez és népszerűsítéséhez.

Ha azonban kissé mélyebben belegondolunk, a Nagy Hármas immár évtizeden is túlnyúló uralkodásának néhány árnyoldalára is rávilágíthatunk.

Kezdjük talán a múlttal. Ahogy gyakorlatilag minden sportban, úgy a teniszben sincs sok értelme összehasonlítani a régi, akár csak néhány évtizedes eredményeket a jelenben elértekkel. A játék felgyorsulása, a játékosok "gladiátorrá" válása, a fizikai tényezők dominálása, az emberi teljesítőképesség kiaknázása teljesen más dimenzióba helyezte a sportágat. El kell azonban gondolkoznunk azon, hogy a Nagy Hármas mégis a mai körülmények között, a sokszor emberfelettinek tűnő terhelés közepette éri el az eredményeket, dönti meg sorra a rekordokat és homályosítja el ezzel a múltbeli teljesítményeket. Így viszont az amúgy is hihetetlen eredmények még inkább felértékelődnek, a múlt sikerei pedig még gyorsabban merülnek feledésbe. Mondhatnánk, hogy ez természetes, hisz felgyorsult életünk szinte minden területén ezt tapasztaljuk, a sportban pedig különösen. A teniszben viszont átlagon felüli intenzitással zajlik ez a folyamat, ami egy tradíciókat ennyire nagy becsben tartó és azokat minden áron követni akaró sportágnál kifejezetten veszélyes, sőt káros. Nem csoda, hogy az abszolút hagyománytisztelő Federer által megálmodott, és idén már harmadik alkalommal megrendezett Laver Cup névadójának is az egyik legnagyobb még élő teniszlegendát, Rod Laver-t választották. De vajon azzal tisztában vagyunk, hogy mitől is volt ő akkora csillag? Az sem véletlen persze, hogy Federer a Laver Cup két csapatkapitányának Björn Borg-ot és John McEnroe-t kérte fel, hisz azon túl, hogy kapóra jött származásuk (a Laver Cup Európa, illetve a világ többi részének összecsapása), koruk ikonikus játékosai voltak. Számtalan hasonló ötletre lenne még szükség ahhoz, hogy a tenisztörténelem nagyjai ne vesszenek teljesen a múlt ködébe, ne homályosítsa el emléküket a jelenben elért elképesztő eredmények özöne.

Egy kis játék gyanánt, álljon itt néhány tényleg tenisztörténeti jelentőségű kvízkérdés. Vajon ismerjük úgy a múltbeli rekordokat, mint a manapság elérteket?
- Ki az egyetlen olyan férfi teniszező, aki egyéniben és párosban is meg tudta nyerni mind a négy Grand Slam tornát?
- Ki az a két játékos, aki megnyerte mind a négy Grand Slam-et egy naptári éven belül?
- Melyik Grand Slam bajnok teremtett tradíciót azzal, hogy győzelme után elsőként mászott fel csapata páholyába köszönetet mondani?
- Ki nyerte meg Roger Federer előtt sorozatban ötször Wimbledont?
- Ki az egyetlen olyan férfi teniszező, aki hat (!) egyéni Grand Slam címet nyert zsinórban?

A jelen teniszére visszatérve: Federerék egészen elképesztő hosszúságú dominanciája már két teljes generációt fosztott meg az igazán komoly eredmények lehetőségétől. Kortársaik közül elsősorban Andy Murray-t és Stan Wawrinka-t kell kiemelnünk, hiszen mindketten három-három Grand Slam címet tudtak elcsípni a zsenik orra elől. Teljesítményük értékét pedig nagyban növeli, hogy a hat megnyert döntőjükben ötször a Nagy Hármas valamelyik tagja ellen diadalmaskodtak: Djokovic kétszer-kétszer, Nadal pedig Wawrinka ellen egyszer maradt alul.

További említésre méltó még Andy Roddick, Juan Martin Del Potro és Marin Cilic egy-egy Grand Slam győzelme. A többieknek is voltak természetesen sikeresebb periódusaik, de megdöbbentő belegondolni, hogy például Ferrer, Verdasco, Tsonga, Berdych, Monfils, Gasquet, Anderson, Isner vagy Fognini kaliberű játékosok alig-alig jutottak győzelmi lehetőséghez a nagyobb tornákon. Ez pedig hatványozottan igaz az őket követő generáció teniszezőire.

A néhány évvel fiatalabbak között ugyanis csupán egy valakit találunk, aki többször bizonyította már, hogy reális fenyegetést tud jelenteni Federerékre: Dominic Thiem. Ő már négyszer verte meg Nadal-t salakon, ütötte el Djokovic-ot Grand Slam döntőtől és pozitív a mérlege Federer ellen. Ráadásul Thiem hosszú évek óta szorosan követi őket a világranglistán is, teljesítménye kiegyensúlyozott, salakon pedig különlegesen hatékony teniszre képes.

A többiek - Nishikori, Goffin, Raonic, Dimitrov, Pouille - hiába remek játékosok, eddig szinte kizárólag a Nagy Hármas távollétében tudtak kisebb-nagyobb sikereket elérni. Ha tehát az eredményességet vesszük figyelembe, a fenti játékosok mindegyike egyfajta ÁTOKKÉNT tekinthet a Nagy Hármasra. Gondoljunk csak bele, hogy akkora tehetségek, mint Wawrinka vagy Nishikori milyen eredményeket értek volna el pályafutásuk során, ha nem kapnak ki 60-szor, illetve 35-ször Federeréktől...

Végül szót kell ejtenünk azokról a még igen fiatal játékosokról, akik majd egyszer átvehetik a stafétabotot a Nagy Hármastól, és minden valószínűség szerint a tenisz zászlóvivői, a világranglista éllovasai lesznek. Róluk egyelőre az állapítható meg, hogy bár sokukban ott a lehetőség a klasszissá válásra, komoly gondot még csak elvétve okoznak a nagy öregeknek. Az egész teniszvilág izgatottan várja már, hogy mikor és kik által kezdődik el a generációváltás, de az egyelőre még várat magára. A merítési lehetőség pedig igen nagy: Zverev, Kyrgios, Berrettini, Coric, Khachanov, Medvedev, Rublev, Tiafoe, Tsitsipas, De Minaur, Shapovalov és Auger-Aliassime is kitűnő teniszező, tehetségük elvitathatatlan, mégis mindig felmerül a kétely, hogy lesz-e elég mentális erejük karrierjük beteljesítéséhez. Mindenesetre nagyon izgalmas eljátszani a gondolattal, hogy 5-6 év múlva kik szerepelnek majd a világranglista első tíz helyezettje között!

Hogy az egész sportág szempontjából mennyire sorsdöntő lesz a Nagy Hármast közvetlenül követő időszak, eléggé nyilvánvaló. Gondoljunk csak bele, a teniszrajongók, akik a tornák és a tv-közvetítések, no meg persze a vagyont érő reklámok közönségét, a sporteszközök és -ruházat vásárlóit adják, kétségbe esve fognak új kedvenc után nézni, hogy a Federerék hiánya okozta űrt betöltsék. Egy jól sikerült meccs, egy szépen lejátszott labdamenet, de akár egy sportszerű gesztus is ezerszámra hozhat rajongókat a fiatal játékosoknak. Természetesen az ATP is tisztában van ezzel a helyzettel, hisz nem véletlenül találták ki és vezették be már évekkel ezelőtt a NextGen márkanevet, ezzel is ráirányítva a figyelmet a Nagy Hármas utáni korszakra, segítve a fiatalokat, a szurkolókat és nyilvánvalóan saját magukat is. Az új nemzedék előtérbe helyezése, a külön nekik rendezett ATP Finals torna, az úton-útfélen hangoztatott generációváltás mind azt az üzenetet hordozza, hogy lesz élet a legendák visszavonulása után is. Az új korszakra való felkészüléshez mindenesetre elég idő áll rendelkezésre, hiszen bár Federer 38 éves is elmúlt, Nadal (33) és Djokovic (32) még néhány évig biztosan játszani fog.

És milyen lesz ez az új éra? Vajon a fent felsorolt fiatalok valamelyike dominál majd, netán többen fognak kiemelkedni a mezőnyből, esetleg egy ma még "névtelen" kamasz lesz az új klasszis, vagy a sportág egy kiegyensúlyozottabb korszaka köszönt be? Megannyi kérdés, melyekre az idő fogja megadni a helyes választ. Mint ahogy arra is, hogy az áldás hatása múlt el, avagy az átok alól szabadult fel a sportág...